Hát igen.
A jó öreg félelem... :(

Dehogynem, avantgárd versek. De, hogy szó ne érje a ház elejét, imhol egy „rendes” vers.

Kerekes László:

Ne félj
Hagyd játszani
Elcsendesült gondolataid
Legalább az álmok ujjait
Ne szorítsd ökölbe...

Miért akarsz a hideg betonon
Elszánt tömegben vonulni?
Miért nem mersz hunyt szemmel
Ringatózni a Vágy-öbölben?

Félsz. Tudom.
Mondanod sem kell.
Látom a csonkának vélt,
Vérző, félig-eltemetett lelket...

Mintha ólommal béleltek volna
Úgy vánszorogsz át
Az egyforma napok
Kőzuhatagai között

De vár Rád egy kavargó perc
És repülsz, a Felhő magas, de Tiéd
Minden álom megtart, ha hiszel
Itt egy álom, vedd el; ne félj!

:)))

Az a baj, hogy ennyi mindent szeretni csak meglehetősen szabadon lehet és ezt nagyon-nagyon kevesen tolerálják.
Én se tudtam még túl sokszor jól előadni ezt a dolgot valakinek.
Az általános elvárás a szeretettel kapcsolatban legtöbbször valamiféle kizárólagosságot feltételez.
Megváltozni meg nem tudok, nem is akarok, esetleg átmenetileg lecsitulok kicsit, de ahhoz azé' kell egy hatásnak lennie rám. :)))
Olyankor mindig próbálok egy kicsit javulni legalább.

De ezek már nem is versek, hé! :DDD

Nem én vagyok Bao, de rokonszenvezek, és sokmindenben egyetértek vele.
És ide kívánkozik egy :)
;)


Én-én vagyok.
Se több, se kevesebb.. őrült, esőben mezítláb táncolós, felhők felett repülős, mindent és mindenkit szeretős, szeretni: bátor lélek vagyok....asszem.

Nem bírálok és ítélkezem, elfogadom, hogy olyan vagy amilyen, mert Te Te vagy. Örömet lelek minden szépben, elolvadok a zenében, hol izzó lávaként, hol hunyorgó parázsként.

Fákat ölelgetek, állatokat szeretgetek, csodálok mindent mi él vagy élt.
Téged is.

Mert mersz ember lenni, vagy azért, mert nem.
Mert mersz szeretni, vagy azért mert nem.
Engem kevesen értenek.
De aki igen, az talán már érti mit jelent szeretni...

Vegyük vidámabbra! :)))
(ne tedd már mindig a sor alá a szmájlit, kérlek, mert még azt fogom hinni, hogy a Baoval verselek! :D)

József Attila

MIKOR AZ UCCÁN ÁTMENT A KEDVES

Mikor az uccán átment a kedves,
galambok ültek a verebekhez.

Mikor gyöngéden járdára lépett,
édes bokája derengve fénylett.

Mikor a válla picikét rándult,
egy kis fiúcska utána bámult.

Lebegve lépett - már gyúlt a villany
s kedvükre nézték, csodálták vígan.

És ránevettek, senki se bánta,
hogy ő a szívem gyökere-ága.

Akit ringattam vigyázva, ölben,
óh hogy aggódtam - elveszik tőlem!

De begyes kedvük szivemre rászállt,
letörte ott az irígy virágszált.

És ment a kedves, szépen, derűsen,
karcsú szél hajlott utána hűsen!

FÉLELEM A HALÁLTÓL ...AZ ÉLNIAKARÁS
:)

Félem a halált

Félem a halált.
Inkább nevezem elmúlásnak,
Mert félek tőle.
Nem félnék ha az elmúlás csak
Testemet emésztené fel, de a
Lelkem.
A lelkemet féltem.
Mi lesz aztán?
Nem akarom elveszteni emlékeim,
Tetteim. Jó és rossz napjaim.
Nem!
A lelkemet nem akarom elveszteni.
Emlékezni akarok örökké erre
Az életre s nem akarom
Elveszteni mit idáig felépítettem.
De gondolkodom.
Vajon ha elmúlnék, hiányoznék valakinek?
Vajon sírnának-e utánam?
Azt hiszem minden ember után
Sírnának, hisz mindenkinek van
Párja, s családja aki szereti.
Nem gondolok többé az elmúlásra.
Arra gondolok, hogy mi van ma.
Ha hazamegyek édes a karjába zár,
S nem gondolok másra csak arra már,
Hogy vele vagyok.
S vele vagyok egészen,
Mert nem gondolok picit sem
Másra.
Csak arra gondolok, hogy szeretnek,
S én is szeretek.
Tóth Tamás

Azért estem túl rajta olyan hamar, mert interneten vallottam be. Azért interneten, mert utálom az egészet, és hamar le akartam tudni. Egyébként, én is nagyon szeretek beszélgetni. Úton-útfélen, gátlástalanul szóba elegyedek, mindenkivel.
:))

Lehet, hogy már írtam itt egyszer, de én kiskoromban féltem nagyon a haláltól.
Mindig elképzeltem, hogy kezdek süllyedni és egyszer csak már az orromnál van a föld felszíne, aztán sötét lesz és még hallom egy kicsit, hogy fönt zajlik az élet tovább - nélkülem!
Ez tényleg felháborítónak tűnt. :(
Most már el nem tudom képzelni, hogy valaha meghalok. :)
Hiszen még csak most fog kezdődni az életem, ha kirepül a kölyök! :D

Tóth Árpád

EZ A NAP IS

Ez a nap is,
Mint a többi.
Elmúlt. Vége.
Ez az est is,
Mint a többi
Eljött. Béke.

Szerény béke,
De hálával
Veszem ezt is,
Jó pihenni,
Ha az ember
Csatát veszt is.

Furcsa béke:
Hallgat, talpig
Feketében
Mint egy titkos
Esti virág,
Mely az ében

Alkonyatban
Nem egyéb csak
Néma illat,
Mit az ember
Behúnyt szemmel
Mélyre szívhat,

Elmosódva,
Álmosodva,
Nem keresve,
Milyen lehet
Az illatnak
Szirom-teste:

Szép virág-e,
Mint az ifju,
Mint a pőre
Rózsabimbók
Hajnalszínű,
Gyenge bőre,

Vagy csak fáradt
Régi rózsa,
Mely reggelre
Széthull némán,
Föld porával
Elkeverve?


Egészen ki is művelődök itt veled a végén! :)))

Ugyan... miket gondolsz te rólam... :DDD
Dehogy! Komolyan folyt a dolog.
A kérdezőbiztos úr nem kímélt.
Képzeld, kiderült, hogy egy igazi színész ő!
Jól el is beszélgettünk azután egy tea mellett és még a felesége is befutott a szomszéd házból. :)))
Te olyan fegyelmezett vagy.
Van mit tanulnom tőled! :D

Jaj, nagyon nehéz méltósággal megöregedni. Még nehezebb elfogadni az elfogadhatatlant, a lassú elmúlást. S, talán a legnehezebb beletörődni, hogy lesznek mások, amikor mi már nem leszünk. Ez az élet rendje.

Ady Endre: Aki helyemre áll

Talán valótlanságokat is írtál, merő vicceskedésből? Én pontosan, a valóságnak megfelelően töltöttem ki, még okt. 1-én.

Tudod mit szeretnék még nagyon a tábortűzön túl?
Hogy az ilyen elmélkedések kizárólag új tavaszba vezessenek. :)))
(vagy az ugyanaz a kívánság? :D)

Tóth Árpád

ÚJ TAVASZIG VAGY A HALÁLIG

Most, hogy megint útfélre estem,
Eltűnődöm e téli esten,
Mi volt az élet, uramisten?

Mi volt? ez volt: sok fénytelenség,
Fakó robot és kénytelenség,
Száz bús határ reménytelenség.

Borúlt egek kevés azúrral,
Koldus pajtásság pár nagy úrral,
Pár ájúlt nóta, tépett húrral.

Egy-két vad mámor nyoszolyája,
Egy-két asszony jó, meleg szája,
Volt, nincs. Csöndes a szívem tája.

Most itt ülök, roppant hegyek közt,
Betegen a többi beteg közt,
Múltnak háttal, halállal szemközt.

Lesz-e másképp? várjam? ne várjam?
Lassan szétszéled a homályban
Bitang jószágom, kedvem, vágyam.

Nyomukban, mint fekete bundás,
Begyűrt süvegű öreg kondás,
Hallgatva ballag a lemondás.

S mégis, a csönd-paplanu télben,
Nagy nyugalom évadját élem, -
Érzem, az Isten gondol vélem.

Mint a bokrok setét bogyókkal,
A hó alatt zamatozókkal,
Megrakva szívem hűvös jókkal.

Hogy mire jókkal, majd megválik,
Mire a hó gyapja lemállik,
Új tavaszig vagy a halálig.

Fekszem megadva, békén, resten,
S néz rám, át a végtelen esten,
Tűnődve sorsomon, az Isten.

Hát volt neki egy élete... :)
Pont lehetnék az inkarnációja! :D

"A téli csúcsok felé néz a vándor...

És óhajtana lenni téli hó,
Vagy vágyna lenni pusztán délibáb
És mindaz: mi e földi lét fele, -
Mely sápadtabb, mert nincs vérrel tele...
Mi eltünik - s nem mondta: élni jó!
S vidáman múlik el s nem éri vád
Az Alkotót, hogy mit művelt vele.

Az úton mendegél és egyre jobban
- Hogy erről álmodik, - a szíve dobban:
Ha nem üldözné többé vér szaga...
Ha szél volna, a holdmezőbe' hálna...
S ha ő volna az örök éjszaka:
Az emberszívekben tanyázna... "

:)))

jókat. :)
Én is jókat írtam az elmúlt órában a népszámlálási kérdőívbe! :DDD

Ugyi, hogy Füst bácsi is jókat írt?
;)