Egyébként csoda - nem csoda, mondok én neked valamit.
Csak kell legyen valami kollektív tudatunk, amit ma szégyenszemre az internet pótol és ami ráadásul teljesen figyelmen kívül hagyja a lineáris időt.
Egyébként hogy lehetne az, hogy Aiszóposz,Goethe, József Attila, Lázár Ervin, Koltay Gergely és Ákos is egyszerre olvassa a hallotaxit és írkálja a hsz-eket? :DDD
Ja!
Közben rájöttem, hogy az íjász amulett is teljesen rendben van! :D
Na gondoltam, hogy ez lesz.
Minél nagyobb az álom, annál rövidebb a jelenet.
Akkor én már nem is próbálkozok bekerülni, mint "csak ide a sarokra lesszíves". :DDD
Elhiszem, hogy uncsi. Menjek vissza, a politika topikba? De mit lehet még odaírni? Szerintem, a szócséplések ideje lejárt. Jöjjön, aminek jönnie kell!
:(
Hangosan szól,
Áttáncol a másik szobából,
A függöny alá bújik,
"indulni kell" - énekel,
Egy őszinte reggel, egyszerre csak egyszer.
Szinte a Nap felé visz el,
Ha soha többé semmiben nem hiszel.
Van az úgy, hogy így marad és használod magad,
Ahogy az álom használ most egy öntudatlan lelket,
Vagy ahogy épp a lélek vonszolja át egy álomba önmagát..."
Miközben a pásztor a csordát legeltette, elveszett egy borjú. Utánament, de nem találta. Ekkor Zeuszhoz könyörgött, s megfogadta, hogy ha megtalálja a tolvajt, kecskegidát fog áldozni. Amint egy tölgyesbe ért, megpillantott egy oroszlánt, amely éppen a borjút falta fel. Rémülten emelte égnek a kezét, és így szólt: "Uram, Zeusz, az előbb kecskegida-áldozatot ígértem neked, ha megtalálom a tolvajt, de most már bikát fogok áldozni, ha a rabló karmaitól megmenekülök."
(Aiszóposz)
Ez a mese az olyan szerencsétlen emberekre vonatkozik, akik szeretnének valamit elérni, de ha elérik, igyekeznek menekülni tőle.
A vándor
VÁNDOR.
Áldás veled, te ifju hölgy,
S áldás emlőiden
E kisded gyermekedre.
Engedd e sziklafalnál
A szilfa árnyiban
Málháimat levetve
Melletted megpihennem.
HÖLGY.
Mi cél hoz tégedet.
A nap hevében
Az úti por között ide?
Árút hordasz talán
Városból a vidékbe?
Mosolygasz, jövevény,
Kérdésemen?
VÁNDOR.
Városból árút én
Nem hordok; hűl az est már:
Mutasd meg a forrást nekem,
Melynek vizét iszod,
Te kedves ifju hölgy!
HÖLGY.
Itt a szirt-úton fölfelé
Eredj előre. Cserje közt
Fog az vezetni a
Karámhoz, hol lakom,
S a kút vizéhez,
Melyből iszom.
VÁNDOR.
Mi ez? Vad cserje közt
Intéző emberkéz jele?
Eme kövek nem a te műveid,
Természet! te áldásidat
Oly dúsan hintező.
HÖLGY.
Tovább csak, fölfelé!
VÁNDOR.
Egy architráb, mohtól fedezve!
Rád ismerek, oh alkotó
Szellem!
Jelképed e sziklára nyomtad.
HÖLGY.
Tovább csak, jövevény!
VÁNDOR.
Felírás, melyre hágok!
S olvashatatlan!
Eltűntetek, ti mélyen
Vésett szavak,
Kik hirdetendők voltatok
Mestertek szent érzelmeit
Utókoroknak.
HÖLGY.
E kőre andalodtál,
Idegen!
Ott fenn több kő vagyon
Kunyhóm körűl.
VÁNDOR.
Ott fenn?
HÖLGY.
Bal kézre a
Cserjén keresztűl,
Itt.
VÁNDOR.
Oh Múzsák s Gráciák!
HÖLGY.
Ez itt kunyhóm.
VÁNDOR.
Egy templom omladéki!
HÖLGY.
Oldalvást erre le
A sziklaér buzog,
Melyből iszom.
VÁNDOR.
Repkény foná körűl
Karcsúdad istentermeted,
Miként ügyekszel fölfelé
A romladék közől
Oszloppár!
S te ott, magányos húg!
Főtök befedve barna mohhal;
Miként tekintetek le mind
Méltóságos szomorban
Leroskadott testvéritekre!
Szedercsalitnak árnyain
Föld és romok fedik be őket,
S rajtok magas füszálak inganak.
Természet! így becsűlöd
Remekmüved remekmüvét?
Érzéktelen lerombolod
Szentségedet,
S kórót nevelsz fölötte?
HÖLGY.
Mint szunnyad e gyerek!
Akarsz-e
Benn a karámban megpihenni,
Idegen?
Vagy ittkün inkább
A hűs szabadban?
Fogd e fiút, a míg
Vizet merek.
VÁNDOR.
Nyugalmad édes!
Egészség, égi, vesz körűl,
S mi békén alszol!
Te a szent múltnak omladékin
Születve, szelleme
Lengjen fölötted!
Kit az lebeg körűl,
Szent isteneknek
Önérzetében
Élendi napjait.
Bimbókkal teljesen virágozz,
Tündöklő szép tavasznak
Fölséges éke!
S világíts társaidnak;
Ha majd lehervadoznak
Virágaid, öledből
Teljes gyümölcsök nőjenek
Nap ellenében.
HÖLGY.
Megáldj Isten!
Ő mégis alszik?
Nincs mivel kinálni tudjalak,
Mint egy szelet kenyér
A hűs italhoz.
VÁNDOR.
Hála érte.
Mi bájosan zöldel s virúl
Minden!
HÖLGY.
Mindjárt előjön
Majd a mezőről férjem is.
Maradj velünk, oh jövevény,
Az estebéden.
VÁNDOR.
S ti itt lakoztok?
HÖLGY.
Itt e falak között.
E kunyhót még apám raká
Téglából s romkövekből,
És ez lakunk.
Egy földmiveshez adva engem
Kimúla karjaink közt. -
Aludtál, kedves fiam?
Mi víg, mint vágyna játszni.
Te dévaj!
VÁNDOR.
Természet, oh te
Örökre sarjadó!
Mindennek adsz te életéhez
Gyönyört; és minden gyermekednek
Osztályrészűl lakot.
Fenn épít a párkányozatra
A fecske, nem figyelve
Mi ékitvényt tapaszt be.
Hernyó arany lombot sodor be
Fajának tél-lakúl.
S te felséges romjai között
A múltnak alkotsz
Kunyhót magadnak, ember!
S éldelsz sirok felett!
Isten veled, te boldog nő!
HÖLGY.
Hát nem maradsz?
VÁNDOR.
Az ég áldása rátok,
S e gyermekre!
HÖLGY.
Szerencse járjon útadon
VÁNDOR.
Hová visz itt ez út
Túl a hegyeken?
HÖLGY.
Cumába.
VÁNDOR.
Mi messze fekszik?
HÖLGY.
Jó három mérföld.
VÁNDOR.
Élj boldogúl!
Természet, légy vezérlő útamon,
Az idegennek útain,
Mert a szent múltnak sírjain
Vándorlok én.
Adj enyhhelyet
Éjszak viharja ellen,
Hol a délnek hevétől
Egy nyárligetke óv;
S ha majd nap szállatán
Az estnek végsugáritól
Betündökölt
Kunyhómba térek,
Ily kedves nő várjon reám
Ölébe' gyermekével.
Remek. :)
Most akkor menjünk tovább és nézzük meg, hogyan lehet egy pillanat alatt elveszíteni a nagy híres szabadságvágyat és mennyi időt célszerű arra fordítani, hogy megbizonyosodjunk arról, hogy tényleg szívesen lemondanánk róla. :)))
Hopp, szegény Dzsoni akkorát esett a fatuskóban, hogy még a föld is megdöndült alatta. És sajnos reccsent is valami. „A lábam!” – sóhajtott szegé ny Dzsoni. Bizony eltörött a lába. Föl akart tápászkodni, de nem tudott. Sajgott, nyilallott, recsegett a lába. A Százarcú meg visszaváltozott öregasszonnyá, sietve igazgatta a haját. „No, most – gondolta – odamegyek, azt mondom neki, hogy majd én meggyó gyítom. Visszatámogatom a házamba, s onnan már őkelme nem jön ki többé. Vagy ne hívjanak akkor Százarcú Boszorkának!” Nagyon sietett a boszorka, mert látta, hogy szegény Dzsoni éppen a területe határán fekszik. Olyanképpen, hogy a törött lába még benn va n, de a törzse, feje, keze már kint. Ott pedig nem volt hatalma a Százarcúnak. Sietett hát, hogy visszacsalogassa szegény Dzsonit a területére. Ha másképp nem megy, hát visszavonszolja. Igen ám, de mire megigazgatta a haját, lesimítgatta a ruháját, odané z szegény Dzsonira, látja ám, hogy ott guggol szegény Dzsoni mellett egy lány. „Azt a kacska-macska farkát – morogta dühösen –, most mitévő legyek?”
– Jaj, te szegény, hiszen te eltörted a lábad – mondta a lány.
Szegény Dzsoni annyira meglepődött, hogy még a törött lábáról is megfeledkezett, hirtelen fölült, és ezer szerencséje, mert ezzel a mozdulattal kívül került a Százarcú Boszorka területén.
– Hát te, hát te meg ki vagy? – dadogta. Azért dadogott, mert ő ilyen szép lányt még életében nem látott. Vagyis hogy nem is annyira a szépség… inkább ilyen kedves lányt nem látott még soha életében… vagyis hogy szép is meg kedves is… ajaj… n agyot nyilallott szegény Dzsoni törött lába, meg a szíve is nagyot nyilallott.
A lány meg föltámogatta szépen, és elindult vele hazafelé.
– Csak támaszkodj rám bátran – mondta.
– Ej – csóválta a fejét szegény Dzsoni –, egy ilyen nagy behemót ember, hiszen összeroskadsz a súlyomtól.
– Dehogy roskadok – mondta a lány –, gyere csak. Nagyon fáj a lábad?
– Az is fáj eléggé – mondta szegény Dzsoni –, de sokkal rosszabb, hogy valami igen szúrja a hátam.
– Érdekes. – mondta a lány –, az enyémet is szúrja valami.
Persze hogy szúrta. A Százarcú Boszorka vasvillatekintete, az szúrta a hátukat.
– Na, megálljatok csak! Azt a kacska-macska farkát! Majd adok én nektek! – mormogta a Százarcú tehetetlen dühében.
Árnika hazavitte szegény Dzsonit a harminchat tornyú várba, sínbe tette a lábát – mert nagyon ügyes királykisasszony volt ám –, megmosdatta, megetette, és olyan vidám volt, amilyen még soha. Össze is súgott a várbeli nép
„Nocsak, mi történt a mi Árnikánkkal, milyen jókedvűen jön-megy, mióta itt ez a törött lábú?” Maga Árnika is csodálkozott: „Nocsak, mi történt velem, de vidáman jövök-megyek, mióta itt ez a törött lábú?” Östör király meg csak mosolygott, mert ő aztán tudta ám, mitől jön-megy vidáman Árnika. Bizony Árnika beleszeretett szegény Dzsoniba.
Szegény Dzsoni meg nyögött, nyöszörgött, méltatlankodott. Azt hihetné az ember, a törött lába miatt. Pedig törődött is ő a törött lábával! A szíve miatt nyögött, nyöszörgött, méltatlankodott. Mert a szíve úgy ugrándozott, ficánkolt, mint egy jókedvű kecskegida. Ha Árnika a közelében volt, azért, ha meg elment valahová, azért, hogy mikor jön már vissza. A szíve azt szerette volna, hogy Árnika mindig szegény Dzsoni ágya szélén üljön.
„Még csak ez hiányzik! – korholta gidabakugrásokkal szökellő szívét szegény Dzsoni. – Elfelejtetted, hogy én vagyok a világ legszabadabb embere?! Máma itt, holnap ott, nem érted, fütyülök mindenkire!” Na de a szívének aztán beszélhetett! A szíve csak kalimpált boldogan. Akár akarta szegény Dzsoni, akár nem, be kellett látnia, hogy beleszeretett Árnikába. Árnika nélkül most már fakó lenne a világ, ellenségesek az erdők, szomorkásak a vándorlások, és a nagy kék égbolt is olyan lenne Árnika nélkül, mint egy jéghideg üvegbura. „Vége a szabadságodnak, Dzsoni!” nyögte szegény Dzsoni.
Amikor meggyógyult szegény Dzsoni lába, nagy boldogan táncolt egyet a szoba közepén. Megköszönte Árnikának, hogy meggyógyította, aztán elpirult, és azt mondta:
– Árnika, szeretnék valamit mondani.
Árnika is elpirult, a cipője orrát bámulta.
– Szeretlek – mondta szegény Dzsoni.
– Én is téged – mondta Árnika.
Megölelték, megcsókolták egymást, és kézen fogva szaladtak Östör király elé.
Östör király meg sem várta, hogy megszólaljanak. Mosolyogva mondta:
– Tudom, mit akartok. Össze akartok házasodni. Áldásom rátok, gyermekeim. De van egy kérésem. Elhiszem, hogy szeretitek egymást, de akkor még inkább elhiszem, ha a szerelmetek az idő próbáját is kiállja. Te, Dzsoni, menjél el vándorolni, és egy fél é v múlva, ha még akkor is szereted Árnikát, és feleségül akarod venni, gyere vissza. Te meg, Árnika, várjál rá, s ha fél év múlva visszajön, és még mindig a felesége akarsz lenni; csapunk akkora lakodalmat, hogy a felhőkig ér a vigasság. Jó lesz-e így?