Az a bizonyos ősháború számunkra ismerős módon a drosztok használata körül alakult ki. A frissen alakult Volán taxisai, teljes természetességgel vették használatba a város drosztjait, amit viszont szintén természetesen a Főtaxisok sérelmeztek.
A drosztokat, a Főtaxi hozta létre, és üzemeltette.
Komoly összetűzések alakultak ki a lassan mozduló mamut (félkatonai szervezet) Főtaxisok, és a fiatal, rugalmas, és nem utolsósorban találékony Volánosok között.
A csatában, Dávid legyőzte Góliátot. A Főtaxit kötelezték a drosztok Volánnal való megosztására, némi doszt-fenntartási támogatás fejében.
Ez volt szakmánkban az utolsó happy end-el végződő konfliktus!
Kis történelmi kalandozásunk után, térjünk vissza a nyolcvanas évekhez.
A 'Fakezű' áldásos tevékenységének utolsó morzsái az évtized közepére, a (már nem a régi taxitársaságok kebelén nevelkedett) magántaxisok létszámának növekedésével a semmibe vesztek. Nagyon rövid idő alatt, sok lett az eszkimó, kevés a fóka, és még annál is kevesebb a droszt. Ez persze így ebben a formában nem igaz. Droszt akkor még volt bőven elég, de mint tudjuk, „nem a mennyiség, hanem a minőség a fontos”.
Ez volt az az időszak, amikor a kollegáink rájöttek, hogy a taxiórát nem csak lassítani (megállítani), de gyorsítani is jövedelmező vállalkozás.
Ennek technikai kivitelezése a mechanikus óráknál, még komoly befektetést követelt, de az elektronikus órák, és kütyük megjelenésével új távlatok nyíltak meg előttünk!
A budapesti utazóközönség természetesen akkor sem volt hülye. Sõt!
Miután évtizedek óta gyakorlatilag FIX-taxitarifa volt a városban, az utasok túlnyomó többsége forintra tudta, mennyit kell fizetnie az út végén.
Még mindig nosztalgiával gondolok arra az időszakra, amikor is magára valamit adó taxis drosztelsőként, magyar utast nem is vitt el. Egyszerűen hátraküldte, mondván nem azért állta ki a sorát, hogy gombokért fuvarozzon.(copyright by: szakmánk egy mai prominense anno 1990)
Ehhez természetesen olyan frekventált droszton kellett állni, ahol nagy mennyiségben fordulnak meg külföldiek, vidékiek. Ilyen droszt viszont már akkor is kevés volt. Kollegáink, kiknek időközben elkezdett nőni az orra, szőrösödni a képe (és hátul is mintha mar dudorodott volna valami) idővel elkezdték sokallni az improduktív várakozást, ami az áhított, és irigyelt pozíció elfoglalásához kellett. Logikus a következtetés: sokan vagyunk, nem kellenek ide idegenek. Persze még nem szóltak semmit (a fogsoruk még nem fejlődött ki) csak rondán néztek, morogtak. A kollega körül, aki mint minden normális taxis, csak akkor állt be egy sorba, ha arra vitték, megfagyott a levegő. Valljuk be, akkor még a csendes többség egyetértésével. Megszűnt a bárhol járok a varosban, minden droszton otthon vagyok hangulat. Ezekre a helyekre elkezdtek nagy gázzal visszarohanni a kollegák (itt rakódnak le a mai kályhataxizásunk alapjai) hogy minél kevesebben állhassanak be eléjük. Mélyültek a barátságok, szűkült a kör. Nemsokára már az is idegennek számított, aki hetente, később aki naponta csak egyszer kétszer járt arra. A klikkek erősödésével egyenes arányban gyorsult az átalakulás. (néhány példánynak már igen szépen fejlett fogazata volt) A csendes többség tűrt. Rohant vissza, hogy nehogy idegenné váljon, vagy megtörten eloldalgott. A taxis pénzt keresni jön ki, nem verekedni. Jó néha elmegy, de óránként? Az már nem fér bele. Szép lassan megtanultuk, hol lehet megállni, és hol vagyunk nemkívánatos idegenek.(Csendesen megjegyezném, hogy mi magunk törtük meg a taxistársadalom gerincét. Kitől várunk itt egymásért való kiállást, összetartást? Akinek tegnap a kollegái letörték a tükrét, betörték az orrát, sárba tiporták az önérzetét???)
Említést érdemel néhány magányos farkas.
Ezek a TAXISOK (nem véletlen a nagybetű) afféle vadnyugati hősként jöttek mentek a városban. Nem vettek tudomást a frissen kialakult íratlan törvényekről, ahol úgy gondolták megálltak, és szó szerint kiverekedték maguknak a helyet. Persze volt, ahol sok lúd disznót győzött, (vagyis sok hiéna farkast) de az esetek többségében a hiénák farkukat hasuk alá csapva morgolódtak.
Nagy respektje volt ezeknek a srácoknak, népmeseszerű legendák terjedtek róluk a városban. De mint a közmondás is mondja: Széllel szemben nem lehet... Vagyis lehet, csak éppen nyirkos lesz a nadrág szára. Létezésük ugyan enyhe gyógyír volt megálazott lelkünknek, de nem verekedhettek mindannyiunk helyett. Kb. annyi hasznunk volt belőlük, mint Ruzsa Sándorból, az alföld sanyargatott népének.

tovább