Szolnok: Taxi
Nem, nem az ismert francia filmről van szó, hanem azokról a bóbitás kocsikról, amelyeknek a tetején a TAXI felirat hirdeti, hogy aki abba beül, az némi baksis fejében eljuthat egyik pontról a másikra.
A baksis kifejezést nem hiába használtam, hiszen ez a szakma sem mentes az ügyeskedőktől, akik némi alkudozás után egy kikiáltott árért már sercentik is az indítókulcsot és nyomják a gázt, persze ilyenkor, véletlenül a taxaméter nincs bekapcsolva, csak suhan az autó némán, számpörgetés nélkül az utcákon, míg el nem éri célját.
Én is így gondoltam egyik reggel, amikor szeretett fővárosunkba kellett eljutni a hajnali órákban. Autó híján a MÁV-Start kegyeire akartam bízni magam, ahol ugye menetrend szerint járnak a vonatok. Mivel egyszeri alkalomról volt szó, új volt számomra a helyzet, nehezen ment az időm beosztása, ezért jelentős késéssel indultam el a vasútállomás felé. Egy idő után már világossá vált számomra, nem érem el a vonatot - kivéve ha elkezdek egy félmaratont és úgy talán füttyszóra felugrok a személykocsi ütközőjére egy rövid sprintes finis után. És ekkor felcsillant a remény – szó szerint, hiszen akkor gyulladt ki a lámpa egy piros taxi tetején, amely magányosan ácsorgott az egyik droszton.
A baksis kifejezést nem hiába használtam, hiszen ez a szakma sem mentes az ügyeskedőktől, akik némi alkudozás után egy kikiáltott árért már sercentik is az indítókulcsot és nyomják a gázt, persze ilyenkor, véletlenül a taxaméter nincs bekapcsolva, csak suhan az autó némán, számpörgetés nélkül az utcákon, míg el nem éri célját.
Én is így gondoltam egyik reggel, amikor szeretett fővárosunkba kellett eljutni a hajnali órákban. Autó híján a MÁV-Start kegyeire akartam bízni magam, ahol ugye menetrend szerint járnak a vonatok. Mivel egyszeri alkalomról volt szó, új volt számomra a helyzet, nehezen ment az időm beosztása, ezért jelentős késéssel indultam el a vasútállomás felé. Egy idő után már világossá vált számomra, nem érem el a vonatot - kivéve ha elkezdek egy félmaratont és úgy talán füttyszóra felugrok a személykocsi ütközőjére egy rövid sprintes finis után. És ekkor felcsillant a remény – szó szerint, hiszen akkor gyulladt ki a lámpa egy piros taxi tetején, amely magányosan ácsorgott az egyik droszton.
A cikk a hirdetés után folytatódik
Nem sokat gondolkodtam, kopogtatás az ablakon, majd feltépem az ajtót és jó régi lengyelpiaci kérdést idéztem fel a vezetőülés mögé dagadt, vígan cigarettázó figurának: Mennyi lesz? – majd odabiggyesztettem a vasútig.
Egy, a dohányfüsttől már megércesedett hang reccsent vissza, amely csak annyit mondott ÖCCÁ. Öröm és boldogság járt át, mert ennyit vígan bevállalok csak azért, hogy a megbeszélt időpontban ott legyek Pesten.
Már pattantam is az anyósok számára fenntartott lélekvesztő ülésbe, az öreg meg dörrentette a kocsit és meglódultunk. Azt mondanom sem kell, hogy a nemdohányzó matrica csak jelképes kellék volt a műszerfalra ragasztva, hiszen vágni lehetett a füstöt az utastérben. Az átható test és még kitudja milyen szag, amelyet jóféle vegyesgyümölcs illatú légfrissítővel próbált elnyomni a sofőr émelyítő volt, de mivel meg volt fázva a szentember – mert egy ideig így tekintettem rá, aki megsegített engem, bajban lévő honpolgárt – elmondta, nem engedi lentebb az ablakot, mint egy centi, mert nem akar jobban beleesni.
A gyomorforgató szagélmény mellett a virális fertőzés veszélye is megjelent a repertoárban, de nem érdekelt, oda fogok érni, és most ez volt a legfontosabb. Még azzal sem törődtem, hogy néha velőtrázó hörgésbe csapott át a figura, majd köhögőrohamában rángatta a volánt jobbra-balra. Számoltam a másodperceket, szerencsére gyorsan haladtunk, bár néha elgondolkodtam, miért nem volt ott egy másik, egy normális taxi.
Poén jött. A fickó egyszer csak úgy döntött, bekapcsolja az órát. Ez úgy történt, hogy már láttam a vasútállomást, amikor ennyit mondott: Ja! – és már be is indította a taxamétert. Jelzem, a szolnoki Gólya parktól a vasútig hirtelen 899-ig pörgött a számláló. Én csak pillogtam, hogy neki mi a biznisz abban, hogy 899-ért majd adózik, miközben én 500-at adok neki? De finoman szólva is tettem rá, nekem megérte azt az ötszázast, hogy elérem a vonatomat.
Megállunk, némi hörgés, köhögés, orrszívás után letépi a papírt és nyújtja felém. Én jelzem, keresem a pénzt, majd egy kétezrest csapok az izzadságtól csillogó tenyerébe. Darth Vader-i hangok kíséretében turkál a pénztárcájába, majd ad egy mátyást a kezembe két darab százas kíséretében. Én pillogok és tartom a kezem, várva a maradékot, de nem akar jönni a beste.
Kérdem is, hogy hol a többi, mire mondja, hogy örüljek, hogy ennyi. Riposztot veszek, de az anyját még nem szidom, csak megkérdezem tőle némiképp ingerült hangon, hogy emlékszik-e arra, hogy 500-at mondott? Azt mondta: ő ilyet soha, mi abban neki az üzlet?!
Az órámra pillantok, rohannom kell, hat perc az indulásig és jegy még sehol. Kiszállok, az anyját nem szidom, a karosszériát sem díszítem horpadásokkal. Szolid mérgelődés, de már a vonaton.
Fogalmam sincs, mit kellett volna tennem? Persze, a legegyszerűbb lett volna, ha van nálam kerek ötszáz, ezzel nem adok neki vérszemet és lehetőséget a visszaélésre. De a fene egye meg, hol van a betyárbecsület?
Legalább megtanultam, fel kell kelni egy fél órával korábban, az ingyen van, és elhízott, fertőző trükkösök sem cseszegetnek.
